A kék csík mentén

Ha sétálok valahol, előbb-utóbb azon kapom magam, hogy akaratlanul is kikerülök dolgokat. Valami belső sugallat hatására. Először tényleg csak akaratlanul, később tudatosan kerülöm ki az úton a bogarakat, lehullott leveleket, ágakat, virágokat, köveket. Vigyázni akarok rájuk. Nem akarom eltaposni, megsemmisíteni a természet adta szépet. Bolondos játéknak tűnik, de nekem erre van késztetésem. Mint a kisgyerek, aki a járdára folyt kék festékcsíkot követi hosszú métereken át.

Van, aki csak unalmában tapos el egy bogarat, vagy figyelmetlenül – az én fogalmaim szerint érzéketlenül – rátapos a réten mosolygó százszorszépre. Még olyat is láttam, hogy valaki, amikor saját, vízparthoz közeli nyaralóját építette, az építési törmeléket talicskával hordta a partra, és szórta a vízbe. Később kiegyenesítette ugyan a partszakaszt, néhol lebetonozta, és még a füvet is nyírja, mert az úgy szabályos, nekem mégis hiányzik onnan valami. Nem az övé, mégis jogot formált arra, hogy megváltoztassa, és elcsúfítsa a természetet. Pedig mennyivel szebb volt az a vízformálta, hullámverte part, ahol ezer meg ezer arcát mutatta a természet! Nem lett volna jobb, ha inkább az eredeti szépségre vigyáz? Miért nem veszi ezt észre mindenki?

A réten meglátom a brossként virító pici virágot a homokkő mellett, vagy az erdőben a barna avar sokszínűségét. A parton a csillogó hullám lüktetését figyelem és ha esik az eső, a másnak oly szürke világban is a színeket keresem. Elcsodálkozom a sok természet adta formán, amit csak az lát meg, aki mindenben a szépet keresi, mindenre úgy tud rácsodálkozni, mint a legritkább kincsre.

Szerencsére ma már azt is látom, sokan vagyunk olyanok, akik gyerekkorunkban elindultunk a kék csík mentén, és azóta is rendületlenül követjük.

Méhész István