|
Kép - gondolatok |
|||||||||
|
Tanács - ként
Hogy csináljam, hogy „hangulata” is legyen a képnek? Talán ez a legnehezebb. Elmagyarázni sem igazán tudom, ezért inkább csak néhány ötletet adok. Mindenképpen az a legfontosabb, hogy próbáld beleélni magad abba, hogy milyen lesz ezt a képet majd újra megnézni. Visszaadja-e majd azt az érzést, amit fényképezéskor átélsz? Mielőtt exponálsz, egy pillanatig gondolkozz, próbáld megkomponálni a képet, egy kicsit "művészkedj", és csak aztán nyomd meg a gombot! Ne csak kattogtass! Ha pillanatképet készítesz valamilyen eseményről, akkor már akkor gondold át, hogy mit akarsz, amikor magadhoz veszed a fényképezőgépet. Nem attól pillanatkép a pillanatkép, hogy egy pillanat alatt, kapkodva készül el, hanem attól, hogy figyelünk, ráérzünk, és a megfelelő időben fényképezünk. Ha kiránduláson egymást, tájat, állatot vagy ilyesmit fényképezünk, akkor is ugyanez a helyzet, csak talán abból a szempontból jobb, hogy kevésbé szalad el a téma. Ekkor viszont több időt lehet fordítani a helyes világításra, beállításra, komponálásra. Szerintem egyébként az ilyen eseményeken sem érdemes a társaságot a beállított csoportképekkel zaklatni, mert azok lesznek a legtermészetellenesebb képek. (Hű, de szép szó!) Más élőlényeket meg úgyis csak becserkészve lehet lefotózni. Néhány szó a megkomponálásról: Ahhoz, hogy egy képen mindent megnézzenek, és érezni lehessen rajta az életet, a mozgást, a madárcsicsergést, vízcsobogást, a járművek zaját stb-t, úgy kell elhelyezni a fényképezendő dolgokat, hogy felhívják magukra a figyelmet. Mindenki szeret elkalandozni a látottakon. Érdemes ezt kihasználni. Ha középre helyezzük a témát, akkor nem ezt tesszük. Annyira hangsúlyozzuk a mondanivalót, hogy már másra nem is lesz kíváncsi a szemlélő, túl merev, erőltetett lesz az egész. Ezért azt ajánlom én is és minden fotós könyv is (olvass el legalább egyet), hogy a főtéma majdnem soha ne kerüljön középre. Arra, hogy mégis hova kerüljön a kép legfontosabb eleme, van egy tapasztalati szabály. Némelyik könyv egyszerűen csak harmadoló szabálynak nevezi. Ezzel arra utal, hogy a kép valamelyik harmadoló pontja köré helyezzük a fő témát. Ez a harmadoló pont sok művészi alkotás elemzése alapján nem is igazán harmadoló. A szabálynak is szebb neve van: aranymetszés. Ahogy mondtam, ezt tényleg csupán tapasztalati úton állapították meg, bár később matematikai képletet is alkottak rá. Ha egy egyenes szakaszt az aranymetszés szabályai szerint akarunk két részre osztani, akkor a két rész arányát úgy határozhatjuk meg, hogy a kisebbik rész úgy aránylik a nagyobbikhoz, mint a nagyobbik az egészhez. Képlettel: a/b = b/(a+b). Ha kiszámoljuk - nem túl nehéz - akkor ez az arány: 1 : 1,618.
a b
A festmények oldalarányai is általában ennek a szabálynak felelnek meg (ellentétben a 24x36-os Leica filmével, és az 1024x768-as képaránnyal). Ha az oldalakat jobbról is, balról is felosztjuk ilyen módon, majd az egymással szemben lévő osztáspontokat összekötjük, akkor a képterületen kapunk négy metszéspontot. Na, ezeket a pontokat nevezik aranymetszés pontoknak, egyszerűbben harmadoló pontoknak. Szerintem szebb kifejezés rá az aranymetszés pont. Persze, ahogy remélem eddig is kiderült, ez nem kőbe vésett szabály, csak jó ha tudunk róla, és nem árt, ha kipróbáljuk, és időnként alkalmazzuk.
A Dunaparti képen az a pont került aranymetszés terület közelébe, ahova elmerengtem, amikor megtetszett a táj. A Zazieról és Leiláról készült képen is ilyen területre került az egy felé néző kutyusok feje. KATTINTS a képekre!
Még egy fontos dolog a kép megkomponálásáról: Legyen egyensúlyban a kép, ne akarjon felbillenni. Ez sem kőbe vésett szabály, el lehet térni tőle, ha valamit ki akarunk vele fejezni. Mi ez az egyensúly? Például a kutyusos képen mindkét kutya a kép középpontja felé néz, és nem kifele. Így annak ellenére, hogy többnyire a kép jobb oldalán vannak, nem érezzük úgy, mintha fel akarna billenni a fénykép. De az egyensúlyt meg lehet teremteni valamilyen fény- vagy színhatással, esetleg azzal, hogy a képbe beleveszünk valamilyen kevésbé hangsúlyos tárgyat. Egy belógó faágat, boltívet, vagy bármi odaillőt. Hogy ez mennyire lesz éles, az tőlünk függ, illetve attól, hogy mennyire akarjuk azt a képen hangsúlyozni. Itt már kihasználhatjuk hogy tudjuk szabályozni a mélységélességet.
Fontosnak tartom még, hogy írjak a megvilágításokról: A természetes fényt tartom a legjobbnak, csak ritkán, és kényszerűségből használok mesterséges világítást. Ha a természetet, vagy embereket fényképezek, akkor ez a fajta megvilágítás adja vissza legjobban a valóságot. Ugyanakkor néha be kell csapni a technikát azért, hogy a szemünk többlet képességét pótolhassuk a képeken. Hogy hogyan, arról a Nappal szemben oldalon írtam. A megvilágítások fajtáinak részletezésével senkit nem akarok untatni, csupán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a megvilágítás irányának, színének és még egy sor egyéb tulajdonságának fontos szerepe van a komponáláskor.
Néhány szó a megvilágításról: Az emberi szem a kb. 50°-os szögből, felülről érkező, szórt fényű megvilágítást érzi természetesnek. Ilyen a nap fénye is. Ez a fény a körülöttünk lévő tárgyak felületéről visszaverődik és szétszóródik. Ez a szétszóródott fény aztán több irányból világítja meg a környezetét, többé-kevésbé belevilágítva az árnyékokba. A dolgok formáját akkor érzékeljük igazán, vagyis akkor látjuk őket plasztikusnak, ha a főfény kissé oldalról, de a nézési irányból érkezik.
Amit a megvilágításokról írtam, szintén nincs kőbe vésve, de ha eltérünk a szokványostól, akkor azt tudatosan tegyük, és legyen célja. A kép lényegéhez adjon valami pluszt, vagy segítse a szemlélőt abban, hogy azt a hangulatot érezhesse, amit ki akartunk fejezni a fényképezéssel. Hát, ez csak egy kis ízelítő volt abból a sok érdekességből, amikről az általam emlegetett könyvekben olvashatsz. Nem mondom, hogy mindig minden képnél tudományoskodok, de érdemes egy-két dolgot kipróbálni. Sok szerencsét!
|
|||||||||
